Eckhart Tolle - A háború az egyfajta gondolkodásmód

A háború az egyfajta gondolkodásmód

Bizonyos esetekben ugyan szükség lehet arra, hogy magadat megvédd, vagy valakit megvédj, nehogy egy másik ember kárt tegyen bennetek, ám őrizkedj attól, hogy küldetéseddé tedd „a gonosz kiirtását”, mert akkor valószínűleg ép azzá válsz, ami ellen harcolsz! Ha harcolsz a tudattalansággal, az téged is a tudattalanságba fog lehúzni. A tudattalanságot – a zavart működésű, egós viselkedést – sohasem lehet annak megtámadásával legyőzni. Még ha le is győzöd ellenfeledet, a tudattalanság egyszerűen beléd költözik, vagy az ellenfél – új jelmezben – ismét felbukkan. Bármi ellen is harcolsz, az erősebbé válik; és aminek ellenállsz, az fennmarad.

Manapság gyakran hallod a kifejezést: „a … elleni harc”. Valahányszor ezt hallom, tudom, hogy az ügy eleve kudarcra ítéltetett. Harc a kábítószerek ellen, harc a bűnözés ellen, harc a terrorizmus ellen, harc a rák ellen, harc a szegénység ellen stb. Például a bűnözés és a kábítószerek elleni harc ellenére az utóbbi 25 évben drámai módon megnőtt a bűnesetek és a kábítószerrel kapcsolatos törvénysértések száma. A bebörtönzöttek száma az Egyesült Államokban 1980-ban még kevéssel 300 000 alatt volt, 2004-ben már – döbbenetes adat – 2,3 millió.[i] A betegségekkel szemben vívott harc adta kezünkbe többek közt az antibiotikumokat. Azok eleinte látványosan sikeresnek is bizonyultak, és úgy tűnt, hogy segítségükkel meg tudjuk nyerni a fertőző betegségekkel szembeni küzdelmet. Ma már azonban számos szakértő vallja, hogy az antibiotikumok széles körű és válogatás nélküli használata időzített bombát teremtett, és az antibiotikumoknak ellenálló baktériumtörzsek – az úgynevezett szuperbacik – hatására azok a betegségek minden valószínűség szerint újra felütik majd a fejüket, s talán járványos méretben. Az Amerikai Orvosi Egyesület folyóirata (JAMA) szerint a szívbetegséget és a rákot követően az Egyesült Államokban az orvosi kezelés képezi a harmadik leggyakoribb halálokot. A homeopátia és a kínai orvoslás két példa a lehetséges alternatív megközelítésre, amelyek nem ellenségként kezelik a betegséget, és ezért nem teremtenek újabb kórokat.

A háború az egyfajta gondolkodásmód, és minden cselekedet, ami ilyen gondolkodásmód terméke, vagy megerősíti az ellenséget, az észlelt „gonoszt”, vagy, ha a háborút megnyeri, újabb ellenséget teremt, új gonoszt, ami ugyanolyan rossz, mint az előző volt, de gyakran még annál is rosszabb. Tudati állapotod és külső valóságod egymással szoros kölcsönhatásban működik. Amikor olyan gondolkodásmód tart a markában, mint a „háború”, akkor látásod rendkívül szelektívvé és torzzá válik. Más szóval: csak azt látod meg, amit látni akarsz, majd azt félreértelmezed. Elképzelheted, milyen cselekvés lesz az eredménye az ilyen téveszmés rendszernek. Vagy annak elképzelése helyett: nézd meg a ma esti tévéhíradót!

Ismerd fel, hogy mi az ego: kollektív működészavar, az emberi elme őrültsége. Ha már a maga valójában ismered azt, akkor többé nem véled tévesen valaki identitásának. Ha már való voltában látod az egót, sokkal könnyebbé válik nem reagálni rá. Többé már nem veszed személyes ügynek. Nincs panaszkodás, hibáztatás, vádaskodás vagy a másik ember „téves”, „rossz” pozícióba helyezése. Senki sem rossz. Az csupán a benne lévő ego. Együttérzés ébred benned, amint fölismered, hogy mindnyájan az elme ugyanazon betegségétől szenvednek, egyesek hevenyebben, mint a többiek. Többé már nem táplálod azt a drámát, ami minden egós kapcsolat része. Mi a „tápláléka”? A reaktivitás, tehát a reagálásra való hajlam. Az ego ugyanis azon virul.

Békességet akarsz vagy drámát?

Békességet akarsz. Nem létezik olyan ember, aki ne békességet akarna. Van azonban benned valami más is, ami drámát, ami konfliktust akar. Ebben a pillanatban talán nem érzed. Várnod kell egy helyzetre, vagy akár egy gondolatra, ami reakciót vált ki belőled: valaki ezzel-azzal megvádol; nem méltányol; betolakodik a területedre; megkérdőjelezi módszered helyességét, ahogy valamit teszel; pénzzel kapcsolatos vita támad… Érzed-e a hatalmas erőhullámot, ami átvonul rajtad; a félelmet, amit talán a harag és az ellenségesség álarca burkol be? Hallod-e, hogy a hangod keménnyé vagy élessé, esetleg hangosabbá és néhány oktávval mélyebbé válik? Észre tudod-e venni elméd száguldását, aminek célja, hogy megvédje álláspontját, igazoljon, támadjon, hibáztasson? Más szóval: fel tudsz-e ébredni a tudattalanság e pillanatában? Képes vagy-e érezni, hogy van benned valami, ami háborúban áll; valami, ami azt érzi, hogy a létét fenyegetik, s ő bármi áron életben akar maradni; aminek drámára van szüksége ahhoz, hogy ily módon megerősítse ama „színházi produkcióban” játszott győzedelmes szereplői identitását? Képes vagy-e érezni, hogy van benned valami, aminek fontosabb, hogy igaza legyen, mint hogy békesség legyen?